2. fejezet - A titokra fény derül

Reggel nem a szokásos aktívság vezérelt, hogy kipattanjak az ágyból, sokkal inkább az izgalom. Kentin a mi iskolánkban van, ráadásul ez a második napja!

Este elgondolkodtam egy kicsit. Mivel még nem tud sok mindent, nyugodtan mellette maradhatok, legalábbis az első pár napon biztosan. Így nem is lenne túl gyanús, és talán ő sem venné nyomulásnak, csak kedvességnek. Nem mintha bármit is tenné szeretnék...Egyszerűen csak valóban segíteni neki, hogy mihamarabb beilleszkedjen és úgy ismerje a gimit, mint a tenyerét. Meg...Jó a közelében lenni. Csak ezt inkább nem említem meg senkinek.

- Armiiiin!! Aaaaarmiiiin! - lökdöstem a testvéremet, aki még mindig az ágyban feküdt, annak ellenére, hogy kevesebb, mint nyolc perc múlva indulnunk kéne. Mit csinál ez olyan sokáig éjszaka?

- Ne nyivákolj már, Alexy! Adj még öt percet!

- Hát, én megadom, ha azután három perc alatt el tudsz készülni…

- Mennyi?! - éledt fel ennek hallatán egyből.

- Nyolc perced van, Armin Taylor. Nyolc perced. - kopogtattam meg a csuklómon lévő órának üvegét, ő pedig már rohant is a fürdőszobába.

- És ha ennek a gyökét vesszük…

„Nem. Nem vesszük a gyökét. Nem vesszük a gyökét! Nincs hozzá kedvem, haza akarok menni!” - jelentettem ki úgy nagyjából az óra felénél.

Ráadásul Kentin sincs itt…

Azt hittem, ma jön suliba, nem tűnik olyan típusnak, aki már rögtön a második napján ellógja az órákat. Még a körbevezetésnél is annyira figyelt...Úgy tűnt, érdekli ez az egész.

Ahj, miért is gondolok egyből a legrosszabbra? Biztos csak a beiratkozással van valami, Natanielt sem látom a teremben, talán épp vele beszél. Vagy az apja elkérte még erre a napra, mert a katonasulival sincs valami rendben…Vagy Kentinnek nem tetszik az iskola...Vagy én nem voltam neki szimpatikus, már az első pillanattól kezdve, a tegnapi után pedig már be sem akart jönni.

…

„DE MÉGIS MIÉRT JUTNAK NEKEM ILYENEK AZ ESZEMBE?!” - túrtam a hajamba, pedig átlagban nem szoktam ennyit idegeskedni.

Aztán egy papírdarabka landolt a padomon. Össze volt hajtva, így csak az elején lévő kis írást láttam: Nézd meg

„Nézzem meg? Tényleg?”

Már előre félek, még csak azt sem tudom, hogy ki dobta. Felnézve is ugyanazt az ülésrendet tapasztaltam, Mrs. White pedig nem az a típus, aki tűri a levelezgetést, nem tudom, akkor mégis hogyan került ez hozzám.

De felhajtottam a kis cetlit, amiben az állt: Köszönöm a tegnapi segítséget!

Aláírás nincs. Még ez a pár szó is alig fért rá, de eléggé lesokkolt.

Lesokkolt? Talán nem is ez a megfelelő szó rá. Inkább...Megdobogtatta a szívem. Egy pillanat erejére csak, de akkor is, olyan kellemes az egész. Másra nem is tudok gondolni, csak arra, hogy ezt nagy eséllyel Kentin küldte, nekem. Nincs rajta a neve, mert nincs is rá szükség. Hm, azt hiszem meg van az újabb tárgy, amit kincsként őrzök.

…

...Várjunk csak. Miért is?! Ez csak egy hülye papírdarab, amivel elmondta az üzenetét nekem, mert körbevezettem tegnap! Biztos fel fogja még hozni, nincs szükség arra, hogy megtartsam! Sőt, össze is gyűröm...Össze...Gyűröm...Nem. Nem, nem, nem. Szépen visszaadom neki, és megmondom, hogy nincs szükség köszönetre, hiszen én magam jelentkeztem. Jobban mondva, nem is jelentkeztem. Ez az! Így még inkább semmi szükség erre!

Annyira érdekel a srác, hogy még az írását is meg akarom tartani? Ez már tényleg agybajos. És...az sem biztos, hogy érdekel. Milyen is az, ha érdekel valaki…

Na meg, ha a válasz „igen” is, akkor sem lehetnénk együtt. Mindketten fiúk vagyunk. Na meg tuti, hogy ő hetero, vagy rosszabb...homofób...Jézusom, örök életre megutálna engem! Pedig én a közelében szeretnék maradni, és érezni azt az ismerős illatot, amit tegnap is az utolsó szavainknál. Elöntene a biztonságérzet, a szívem pedig másik ütemre váltana. Tudom, mert éreztem.

- Alexy?

- Hm?

- Vége az órának.

- Mi?

- Vége az órának.

Pislogtam párat, hogy eljusson a tudatomig is, majd zavartan megvakartam a tarkómat és Irisre néztem.

- Bocsi, kissé elkalandoztam. - álltam fel és nyújtózkodtam egy nagyot.

- Azt észrevettem. - mosolygott rám kedvesen, mint mindig. - Na és min gondolkoztál? - érdeklődött miközben már a folyosó padlóján lépkedtünk.

- Háát, izé… - piszkáltam a felsőm cipzárját, gyorsan ki kell találnom, mit mondok neki, mert különben rájön, elmondta Kentinnek, aki talán homofób, és… - Eljössz velem vásárolni?

Ez az, igen. Ezt akartam kérdezni tőle már tegnap is. Szóval meg csak nem is hazudok. Hah!

- Vásárolni? - ismételte meg. - Azt hiszem, ma ráérek. - bólintott.

- Tényleg? Király vagy! - karoltam át vigyorogva. - Már nagyon érik, hogy kapj tőlem egy új ruhaösszeállítást. - kacsintottam. Olyan gyakran jön el velem nézelődni, hogy megérdemli a sok-sok órákon át tartó álldogálás után.

Ezután következett a földrajz. Majd a tesi. Miután pedig átöltöztünk, rohantunk az angol terembe. Gyorsan tűnik, de mintha az idő ezen a napon ólomlábakon haladt volna. Tegnap teljesen másképp volt, az a háromnegyed óra Kentinnel csak pár percnek tűnt.

...Már megint ezen a témán agyalok? Abba kéne hagyni, ilyen gyakran senki nem fordulhat meg a gondolataimban, csak a ruháim, vagy a leendő ruháim. Furcsa mód most mégis olyan magányosnak érzem magam. Annyira azért nem, hogy vásárlás helyett otthon üljek egy romantikus háremfilm társaságában és egyem a csokifagyit, deee…

- Srácok! - rohant be a tanterembe Kim, ezzel megzavarva az egész gondolatmenetem. - Nincs tanár!

- Nincs tanár?! - kérdeztem rá az osztállyal együtt, egyeseknek kapásból vigyorra is húzódott a szája. Végre, pihenés!

- Üvegezünk? - jött megint a szokásos ötlet, ami furcsa mód még mindig mindenkinél bevált. Nekem nem szokásom ilyet csinálni, mindig a többiek kedvéért szállok be, vagy hogy ne érezzem annyira hülyén magam. Szerencsémre általában ritkán kerülök sorra, és nem is szívattak engem soha olyan nagyon, szóval...Miért is ne?

- Elnézést a késés… - lépett be a tanterembe egy bizonyos zöld szemű, barna hajú férfiú, aki az összes mai óráról lemaradt valami oknál fogva.

Nem tagadom, kissé talán kikerekedtek a szemeim, a pupilláim pedig esetleg egy kicsit nagyobbak lettek. De nem, ez semmi. Biztosíthatok róla mindenkit, hogy ez semmi.

Míg a többiek felvilágosították Kentint, addig én körbe ültem a többiekkel, hamarosan pedig a fiúk is csatlakoztak hozzánk, így teljes volt a „csapat”.

- Kezdek! - kiáltott egyből Amber, sőt, ez inkább parancsnak tűnt. „Mindig én kezdek, én vagyok a kiválasztott, ti csak a kutyáim.” Nagyjából ezt jelentheti…

Forog, forog, foroooog…És megáll Kentinnél, aki történetesen két emberrel van arrébb tőlem.

- Új fiú! - csapta össze a tenyereit a lány, és megigazította szőke loboncát. - Felelsz, vagy mersz?

- Merek. - mondta ki mindenféle arcrándulás nélkül, pedig ha Amberre néz az ember, máris jön az okádék. Hogy tud ilyen ruhákban járni?!

- Rendi. Csókolj meg a lányok közül valakit!

Már megint csók? Hagyjanak már minket ezzel, állandóan ilyeneket mondogatnak, valami normális dolgot nem tudnának végre kitalálni? Csókold meg, puszild meg, öleld meg, ülj az ölébe...Kezd elegem lenni. Bezzeg ha mi mondjuk, hogy fogjanak meg egy pókot, arra képtelenek.

- Nem.

Néma csend. Úgy néz ki, Kentin elég jól ismeri a szabályokat, biztos gyakran játszott már. Jöhet a büntetése.

- Vedd le az inged. - bólogatott mosolyogva a boszorkány.

Vetkőzős lesz? Neeehehh…

…

Várjunk csak. Vááárjunk…

VEGYE LE AZ INGET?! De hiszen csak egy ing van rajta felül!

Lehajtottam a fejem, majd halványan kipirulva nyeltem egyet. Kizárt dolog, hogy megcsinálja. Én a helyében kiszállnék…

De szemem sarkából figyeltem őt. Láttam, ahogy lassan, felülről kezdve gombolja ki a fehér, csíkos inget, egyre többet megmutatva magából. Már nem nyeltem. Nem is pislogtam. Talán még a lélegzetem is visszatartottam. Egyszerűen csak bámultam őt. Egészen addig, míg le nem hámozta magáról teljesen a ruhadarabot. Olyan...edzett.

- Okés-okés! - tapsikolt Amber. Ennyire jókedvre derítette őt ez az egész? Én pedig igyekszem láthatatlan maradni, a pulzusom biztos magasabb a szokásosnál, ehhez még társulhat a rákvörös arcom is...Nyugodj le, Alexy.

Forog, forog, foroooog….És megáll nálam. Ajaj, megint csak szükségem lesz a szokásos szerencsémre, elég sok srác van már, akiről hiányzik egy-egy ruhadarab, annyival megúszták, hogy alulról nem kellett megszabadulni semmitől, remélem nem én leszek az első célpont.

- Én vagyok! - emelte fel a kezét boldogan Charlotte.

Hát, ez a lány sem a legjobb, főleg nem a számomra. Elég sokat szokott kotnyeleskedni.

- Alexy. - mondta ki a nekem, mosolyra húzva a száját. - Felelsz, vagy mersz?

- Felelek.

Ez tűnt nekem mindig is a legbiztonságosabbnak. Mondhatok bármit, és kérdezhetnek bármit, túlélem!

- Mondd el Kentinnek is a „titkod”.

Elkerekedett szemekkel néztem a lányra. Micsoda? Ne. Kimondta előtte, hogy van egy titkom, amiről az egész osztály tud? Így még ha nemet is mondok, Kentin rá tud kérdezni akárkitől, a lányok pedig szívesen el is mondják neki.

Életemben nem szívtam még meg ennyire...Miért is kellett megint beszállnom? Gondolhattam volna, hogy egy nap rossz vége lesz ennek…

Ez az, amit el akartam kerülni. Kimondani, hogy Kentin megutáljon. Hogy eltávolodjon tőlem. Még ha barátok is lettünk volna...De ez nem így van. Csak tegnap ismertük meg egymást, váltottunk pár szót, egy kicsit jól éreztük magunkat egymással. Így biztos, hogy kerülni fog, amennyire csak tud.

...Hát jó. Essünk túl rajta.

- Én… - kezdtem egy hatalmas sóhaj után, és ujjaimmal szórakoztam. - ...A fiúkat szeretem. - hajtottam le a fejem. Még a szemeim is becsuktam, csak, hogy ne lássam azt az arcot. Nem akarom látni a reakciót. Ennyire még életemben nem aláztak meg. A többieknek elmondtam, bíztam bennük. De rám erőszakolni egy vallomást...ezt még senki nem csinálta.

Mintha a nevemet hallottam volna tőle, mire én csak megráztam a fejem. Felkeltem, és gyors léptekkel kisétáltam az ajtón. Nem akarom ezt látni.

„Kedves naplóm! Itt vagyok az alagsorban, már az utolsó órának is vége...” - diktálom magamban, miközben a telefonom kijelzőjét nyomogatom.

Fenébe is, fél perccel ezelőtt még érdekesnek tűnt a telefonnapló ötlete, de most látom, hogy halál unalmas. Ráadásul még csak nem is tudok gyorsan írni telefonnal. És ma még Irissel is vásárolni akartam...Ez sem jön össze. Mázlim van, hogy nem kerestek, vagy csak nem tudták, hol találnak.

Mindegy, nem lényeg. Az fontosabb most, hogy éhen halok, ha nem megyek ki innen. De vajon biztonságos? Hazament már mindenki, aki tud az esetről? Nagyon remélem, mert ha nem, rohanok is vissza…

Apró léptekkel elindultam a hátsó folyosón, hangokat hallva pedig az egyik szekrény mellé bújtam.

Kilestem.

Kentint és Ambert pillantottam meg, valamiről beszélnek, csak azt nem tudom, miről. Suttognak. És egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ezért reflexből ökölbe szorítottam a kezem. A fiú odahajol a szőkéhez. Miért? Ne legyetek más egymáson ennyire…

„Mit…”

És megcsókolják egymást.

Úgy érzem, a torkom kaparja valami, és felszínre akar törni egy hang, de nem tud. Könnyeket akarok kipréselni magamból, hogy megnyugodjak, a sokk hatására mégsem sikerül. Hallom a lassú, de erőteljes szívdobogásom, minden olyan álomszerűnek tűnik.

Én nem ezt akartam.

Én Kentint akartam.

Magamnak. Csak magamnak. Barátként.

Miért?

Hiszen egy barát iránt nem így kéne éreznem. Nem ezt a reakciót váltaná ki belőlem egy ilyen eset.

Akkor talán mégsem barátomnak akarnám őt?

A testem pedig magától cselekszik. Egy ütést hallok közvetlenül magam mellől, a kezemet pedig valami hideg éri, utána pedig fájdalmasan sajog. Nem akartam zajt kelteni. Mégis mindketten felfigyeltek rá. Így már nem bánom. Önző vagyok, nem bánom, hogy megakadályoztam őket a folytatásban.

- Alexy, jól vagy? - kérdez rá a fiú, aki idők közben itt termett, és fölém magasodott.

- Jól. - mosolyogtam keservesen, szememmel a padlót vizsgálva.

Megemeltem a remegő, fájó kezem, és a fiú mellkasára helyeztem. Eltoltam őt a közelemből. - Ne haragudj, de útban vagy. - léptem ki a szekrény takarásából. Egyből az iskola kijárata felé vettem az irányt.

- Hát te már megint merre mászkáltál? - nézett fel Armin a PSP-jéről, ami azért lássuk be, igencsak ritka alkalom.

- Szia. - üdvözöltem, és lehuppantam kanapéra. Végre itthon! Azt hittem, még a végén visszatartanak, és nem szabadulok onnét. - A suliból jövök, nem néztem, mennyi az idő, és ott maradtam.

- Elég szétszórt vagy mostanság.

- Én? Nem én keltem nyolc perccel indulás előtt. Sőt, ha nem mondtam volna, akkor csak három percen múlott volna.

- Jól van, jól van, ne zavarj! Épp az utolsó pályát viszem! - tért vissza rögvest. Aha, vagy csak nem tud visszavágni? Nyertem.

- Hányadszorra? - kérdeztem gúnyos mosoly kíséretében, ilyet ritkán csinálok, de tényleg idegesítő néha, hogy semmi más nem érdekli. Még az órán történteket sem hozza szóba...annál jobb.

Bekapcsoltam a Tvt, hátha találok valami értelmes műsort, de mindenhol csak konyhai cuccokat akartak eladni, vagy ismétlés ment. Már megint átok sújtott le rám? Hát nem volt bőven elég a mai?

- Egyébként… - szólalt meg ikertestvérem.

- Mi az?

- Mi volt az az üvegezésnél?

Tévedtem. Ha még az ő agya is ezen kattog, biztos, hogy holnap is kérdezősködni fognak a többiek. Nekem is kínos lesz…Meg Kentinnek is. Ha ezek után nem iratkozik át egy másik iskolába, akkor valami csodagyerek lehet. Még a katonasuli is könnyebb lehet ennél…

- Mi mi volt? - kérdeztem vissza, játszva a tudatlant, bár tényleg nem értem, mire gondolt pontosan.

- Miért rohantál ki? Csak annyi, hogy Kentin is megtud..

- De én nem akartam, hogy megtudja! - vágtam a szavába. - A többieknek elmondtam. Mert ők befogadtak. De Kentin még csak most jött, és…

- Jó fej. Biztos nem fog ilyenen kiakadni.

- Honnan tudod?!

- Nem tűnik olyan típusnak.

- Ne mondd ezt olyan biztosra! - ültem fel egy nagy lendülettel, és a szobámhoz trappoltam. Semmi kedvem most erről vitatkozni, főleg nem a testvéremmel. Még ha igaz is, amit mond...Annyi akkor is biztos, hogy Kentin szemében sem normális két pasi együtt. Ez mindenki másnál is így van. Ha meg is érti, azt a bizonyos távolságot tartani fogja. Ebben biztos vagyok.

- Alexy! - kiabált nekem Armin az ajtó mögül, és kopogtatott. - Megyek hozok valami kaját. Neked mit hozzak?

- Nem kérek semmit. - mondtam.

Csak feküdtem az ágyon, hallgatva a lépteit, az ajtócsukódást, a hatalmas csendet.

És ebben a hatalmas csendben inkább megpróbáltam elaludni, a szokásosnál sokkal fáradtabbnak éreztem magam.

De még ebben is megzavar valami. Ez a valami pedig nem más, mint a csengő. Armin nem lehet, ő jön-megy kedve szerint, betörők pedig nem szoktak csengetni, mielőtt jönnek. Biztos az újságos.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy az ajtóhoz sétáljak, amit kitártam.

- A testvérednek. - mosolygott rám a már idősebb éveinél járó futár, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment.

Egy doboz, hm…

„Játék lehet benne?” - rázogattam meg egy kicsit, de nem hallottam semmit.

Alig raktam le az asztalra a csomagot, máris csengettek újra. Nem igaz, ma a szokásosnál többen jönnek. Hány cuccot rendelt még Armin?

Lenyomtam a kilincset, és megint kinyitottam az ajtót. Amikor felnéztem, még csak időm sem volt reagálni.

Mit keres itt Kentin?!
- Alexy… - kezdett bele egyből, én pedig kapásból rá szerettem volna vágni az ajtót, de ő ezt a lábával megakadályozta. - Beszélni szeretnék veled.