4. fejezet - Keserédes nap

2015.08.11 16:57

(Sziasztok! ^^ Gomenasai a fejezet késése miatt. :c Jön, amit elkap az ihlet, és a kedv is, ami sajnos nem minden egyes napra igaz, ma viszont sikerült be is fejeznem, ami nagy teljesítményre vall, köszönöm, köszönöm szépen a tapsot, ti vagytok a legjobb közönség!  \*o*/

Na szóval...Kinek aranyos, kinek nem az...Nekem például aranyos. :3 xD Jó szórakozást mindenkinek, és tudjátok...Kritiii, és komiii \*o*/)

 

Keserédes nap

Csigalassúsággal vetítődött le előttem, ahogy Kentin hozzám hajolt, hogy csökkent közöttünk a távolság. Beszédre nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek, mit művel, de nem tudtam. Nem tehettem, hiszen ajkait már a sajátjaimhoz nyomta. Furcsa érzés kerített hatalmába, nem mozdultam. Teljesen leblokkoltam. Ez a srác most...olvasott a gondolataimban? Épp, hogy magamban kimondtam, máris megtette. Megtörtént.

Kezem a mellkasára helyeztem, és eltoltam magamtól. A csóknak vége.

Noha nem szerettem volna, hogy ennyi ideig tartson az egész, de...Ez furcsa. Miért csókolna meg engem Kentin, ha nem is kértem tőle? Tényleg ennyire átlát rajtam és az érzéseimen? Bele sem merek gondolni, mi lesz most. A szemébe kéne néznem: Mondanom kellene valamit?

- Alexy… - szólalt meg helyettem, felébresztve engem a gondolataim világából. Pislogtam párat lassan felnézve rá, miközben a fejem egyre csak pirult, pirult, és pirult...Végül teljesen elvörösödtem.

- Izééééé… - vigyorogtam kényszeredetten, ujjaimmal pedig a narancssárga felsőm lent lógó cipzárját piszkálgattam. - Hát akkor én most… - mutogattam a hátam mögé, mint valami örökös idióta. - Megyek...Most...Most megyek. - tettem egy lépést hátra.

- Alexy…

- Sziaaaaa!!! - vágtam rá gyorsan, majd futásnak eredtem. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Azt sem tudom, ilyesmire hogyan kell reagálni.

...Nem mintha sok lehetőségem lett volna...lássuk csak…

Első lehetőség…:

„- Kentin, már bocs, de te is meleg vagy?”

Neeeeeeem, nem nem nem, határozottan nem! Ezek szerint mégsem volt akkora hülyeség, amit csináltam, mert ha még a beállítottságára is rákérdeztem volna, mélyebbre utána nem is süllyedhetnék.

Hmm...Mi van még…

Második lehetőség…:

„- Óh Kentin, tudtam én, hogy így lesz...Na és most...Mi következzen? végignyal a száján”

WWWWÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHHHH!!! Jézusooooom! Mikre gondolok én?! Mikor lettem én ilyen perverz?! Nem, ez teljességgel kizárt! Egyáltalán mi lett volna rá a válasza? Minimum Kínáig meg sem állt volna, vagy belevetné magát az óceánba…

...Izé…

Harmadik lehetőség:
„- Kentin, ezt meg...Miért csináltad?”

Na, ez már sokkal logikusabban hangzik...Csakhogy nem az a típus vagyok, aki egy ilyesmi után szimplán rá tud kérdezni a dologra. Inkább elfutottam. Talán tényleg meg kellett volna kérdeznem. Csak azt nem tudom, hogy milyen választ várjak erre pontosabban. Meg sem fordul a fejemben, hogy valahogyan úgy jönne ki a dolog, hogy együtt lennénk. Két pasi nem lehet együtt. Kentin gondolkodása szerint legalábbis biztosan nem…

 

 

- Megjöttem! - zártam be magam mögött az ajtót, ami érkezésemkor már nyitva volt, ezek szerint Armin gyorsabb volt nálam.

- Hát te? - érdeklődött egyből a testvérem, szerintem ez csak reflexből jön neki, most is a TVre figyel, és nyomogatja a kezében azt a szart…

- Csak tehenet fejtem a szomszédban, tudtad, hogy az istállóban még egy hat fejű kecske is van?

- Aha, értem. Az jó!

...Na ugye, hogy nem figyel rám? Még ha az igazságot mondtam volna is neki, az sem érdekelné.

Kezd elegem lenni. Jön egy srác, egy pillanat alatt sikerül belé esnem, csomószor összefutok vele ezzel kellemetlen helyzetbe sodorva saját magam, utána kényszerítenek, hogy bevalljam neki, hogy meleg vagyok, aztán ő eljön hozzám, közölve, hogy ez nem izgatja, majd elhív sétálni, és végül az utcán, ahol bárki az ég világon megláthatott volna minket, egyszerűen csak lekap. DE MOST KOMOLYAN, MIT KELLETT VOLNA ERRE REAGÁLNOM?! BOLONDOK HÁZÁBA FOGOK KERÜLNI!

- Alszom. - indultam el végre.

- Máris?

- Ja. Fáradt vagyok. - csuktam be a szobám ajtaját, és az ágyba dőltem.

Teljesen kész vagyok…

...És ha már itt tartunk, mi legyen? Menjek holnap iskolába, hogy egész nap azt a zöld szemű bishit nézegessem, ő pedig állandóan felhozza a témát? Az nagyon nem hiányzik most nekem...De nem akarok hiányzást sem, a végén még megdönteném Castiel rekordját. Oké, azt nem fogom...Csak egy kis pihenő. Semmi több. Egy kis gondolkodási idő itthon, hogy aztán testileg-lelkileg erősen térjek vissza az osztálytársaimhoz, és szenvedjek velük együtt a matek órákon, és fussam velük a köröket egész tesin. Csak erre van szükségem! Időre.

 

~ Pár nap múlva ~

- Hé, Armin! - köszönt a barna hajú az osztálytársának.

- Hey. Mizu?

Látszik, hogy a kocka nem nagyon foglalkozik a hang gazdájával, továbbra is el van az új játékával.

- Alexy ma sem jött be? - jött a következő kérdés ugyanolyan hanglejtéssel.

- Nem, otthon van.

- Lebetegedett?

- Valami olyasmi. Egész nap bent ül, azt mondja, nincs jól, meg ez fáj neki, az fáj neki...Már kezd elegem lenni, olyan, mint egy vénember.

- Óh, értem...És azt sem tudod, mikor fog visszajönni?

- Nem. De nem hiszem, hogy a napokban ki akarja tenni a lábát a házból.

- Bolond… - sóhajtott Kentin. - Mondd, átmehetnék hozzátok beszélni vele?

- Nekem fontos dolgom van suli után.

- ...Fontos dolog?

- Megyünk a többiekkel a játékterembe. De ha annyira akarod, bemehetsz. Nyitva az ajtó, ha meg nem, Alexy biztos beenged.

- Nem hinném, hogy túlzottan kedvére lenne.

- Miért, összevesztetek?

- Úgy is mondhatjuk.

 

~

 

Hihetetlen. Itt fekszem a kanapén a nappaliban, várom, hogy Armin hazaérjen, hogy végre mellettem legyen egy másik lélek is, ez az egyedüllét kezd kiborítani. Kizárt, hogy visszamenjek a gimibe Kentinhez, így muszáj a testvéremmel lennem, amennyit csak tudok!

- Armin! - kiáltottam fel, amint megpillantottam őt. - Annyira, annyira, annyira hiányoztáááááál!!!! - borultam le előtte, minden tiszteletem az övé, hogy képes most elviselni engem.

- Alexy, suliba kéne jönnöd. - csúsztatta a zsebébe a PSP-jét. Jé, nem játszik? - Elég sokan érdeklődtek ma utánad.

- Komolyan? - pislogtam.

- Aha, különösen Kentin. - vágta le magát a kanapéra.

Kentin…? Miért érdeklem őt ennyire? Biztos bocsánatot akar kérni, hogy csak úgy letámadott, ki fog derülni, hogy csak megbotlott, megszédült…Meg egyéb. Bár talán így tényleg jobb is lenne. De nem merek a szemébe nézni. Túlságosan is zavarba ejtő ez nekem. Még soha nem csókolt meg senki. Se fiú, se lány...Anyát leszámítva, de az más tészta, ráadásul az arcra puszi…Van valaki ezen a kerek világon, akivel meg tudnám vitatni a hatalmas problémámat?! Valakiiii?! Senki?!

- Értem… - bólintottam végül.

- Holnap jössz.

- Micsoda? Dehogy megyek! - ellenkeztem egyből.

- Miért nem? Figyelj, felőlem akár abba is hagyhatod a gimit, de annak anyáék nem örülnének túlzottan még így sem, hogy távol vannak. A jegyeid is le fognak romlani, ott a sok igazolatlan, és a vizsgákat is be kell pótolnod. Ezt akarod?

Túlságosan is jól érvel...Ez így nem lesz jó. Veszítek.

És ez tényleg így van, mert hiába veszek levegőt, hogy visszavághassak valamivel, de nem jut az eszembe semmi. Lehetetlen. Így csak sóhajtok egyet megadásképp.

- Megyek aludni...A sok sorozat lefárasztott. - fordítottam el a kulcsot. És én még Armint akartam látni...A végén még egy bölcs lesz belőle, ha ekkora igazságokat mondogat nekem. Ez nem tetszik...Akkor holnap korán kelés, és Kentin. Erre fel kell készülnöm, jól ki kell aludnom magam, hogy úgy tehessek holnap mindenki előtt, mintha mi sem történt volna köztünk azon a délutánon az utca kellős közepén egy séta közben. El kell felejtenem...El kell felejtenem...El...kell…

 

 

És még az ébresztő előtt felkeltem pár perccel. Életemben először, suliidőben is képes vagyok azt mondani, hogy teljesen kipihent vagyok, mintha újjászülettem volna! Olyan ránctalan és puha az arcom, mint egy babapopsi, igen, készen állok! Nem kell nekem Kentin, jól fogok szórakozni a többiekkel a szünetekben, és órák közben is!

 

...De amint beléptem az osztályba, egy csomó szem rám szegeződött, köztük azé a bizonyos srácé is…Láttam, mert ő volt az első, akire rápillantottam, ennek köszönhetően a tekintetünk találkozott is. Amolyan „Ch...” féleséget vetettem oda, és elfordítottam a fejem a többiek felé.

- Sziasztooook! - mosolyodtam el.

És mindenki örült. Kaptam pár ölelést is szerencsémre, úgyhogy ez már kapásból feldobta a napom.

Legalább is azt hittem. Kentin viszont nem csak az osztályban figyelt egész nap, hanem futás közben is (mellettem futott...mellettem izzadt...láttam, ahogy a nyakán csillognak a cseppek…), az ebédlőben (amikor megláttam, annyira meglepett, hogy majdnem az orromon jött ki a leves…), kémián (közel volt, hogy rosszul süljön el a reakció…), még az öltözőben is (talán ez volt a legkínosabb az összes közül…)

- Meghalooook, Armiiiin, vigasztalj meg! - döntöttem a fejem a bátyám vállára, és zokogást színleltem.

- Mi van ma veled?

- Nem akarok itt lenni...Haza akarok menni!

- Egy órát még csak kibírsz, nem?

- Lehetetlenség...Fizika lesz.

- Na és?

„Kentin mellett ülök azon az órán.” - adtam magamban a választ, de valójában csak legyintettem egyet. Nem akarok elpanaszolni mindenkinek mindent, és kötve hiszem, hogy akárki képes lenne tanácsot adni, itt mindenkinek furcsa, ha két pasi csókolózik, nem? Tanácstalan maradok, csak úszok az árral, amennyire tudok.

A szívem pedig hevesen kezdett el verni, amint meghallottam a csengőt. Mindig rossz előérzetem szokott lenni ilyenkor, de most különösen. Kentin...mellettem...teljes életnagyságban. Az első napokban ez talán még jól is hangzott volna, sőt, remek ötlet...De most...Mi történt azóta? Azon kívül, hogy lekapott...Ahjj, ez a gondolat!

 

Néztem, ahogy ül egyedül a padban, könyököl és támasztja a fejét, csak a táblára figyel. Nyeltem egyet, aztán a táskámat magam mellé rakva ledobtam magam a székre.

- Ale…

Elfordultam, elkezdtem kutakodni a fizikakönyvem és a füzeteim után. Oké, az első próbálkozását sikerült elkerülnöm. Mert igen, sejtettem, hogy elkezd majd próbálkozni. Már csak az a nagy kérdés, mi legyen ezután.

 

De nem lett semmi, ugyanis nem történt semmi. Ezen kívül nem tett semmi „furcsát”, nem közeledett, nem próbált meg megszólítani, bár majdnem ugrottam egy nagyot, amikor hirtelen felemelte a kezét, de csak jelentkezett.

 

„TÚLÉLTEM!” - nyugtáztam elégedettem magamban.

- Alexy.

„MÉGSEM!”

- …? - persze, beszélni nem beszélek hozzá, egyszerűen csak odanéztem. De végre a szemébe tudok nézni. Ez is haladásnak számít, pár nap múlva akár rendbe is jöhetek.

- Hazakísérhetlek? - mutatott a kijárat felé.

Na meg még mit nem!

- Arminnal megyek, elvégre ugyanott lakunk…

- Téves, tudod, hogy később szoktam menni, menj csak, ha akarsz. - jelent meg a semmiből drága testvérkém, mintha csak ellenem lenne...Ezek ugye nem szövetségesek? Remélem nem tud semmiről...Kentin nem hiszem, hogy olyan hülye lenne, hogy elmondja neki. Vagy igen? Kezdek félni. De nagy a gond, így nem utasíthatom vissza, bunkóságnak tűnne, és ha rákérdezne, miért nem, nem tudnék mit mondani, mert...mert nem.

- Jó. - sóhajtottam megadóan. - Akkor, menjünk. - vettem a vállamra a táskám.

Megvárni nem fogom, érjen be...Ha már egyszer mindenáron azon van, hogy megbeszélje velem a dolgokat, próbálkozzon csak…

 

- Miért akarsz velem mindenáron beszélni ARRÓL? - hangsúlyoztam ki séta közben.

- ...Honnan tudtad?

Itt jön a pillanat, amikor fájdalmasan felnevetek. Honnan tudtam…

- Szerinted, honnan tudtam, Kentin? Nem vagyok hülye. Meg akarod beszélni velem, hogy még véletlenül se higgyem azt rólad, hogy rosszat akarsz nekem, és maradjunk jó barátok. Így van, nem igaz?

- Nem éppen ezt szerettem volna mondani…

- Óh, igen, igaz. Az kimaradt, hogy tegyek úgy, mintha meg sem történt volna, borítsunk fátylat erre az egészre. Hiszen csak véletlenségből történt mindez, te nem akartad megtenni. Megbotlottál? Elszédültél? - vigyorogtam, noha látszott rajtam, hogy teljesen rágörcsölök erre az egészre.

És ami a legjobban zavar...Hogy nem akarok így beszélni vele. Nem akarok ilyen bunkó stílusban viszonyulni hozzá, hiszen ő valóban nem tett semmi rosszat. Meg akarja velem beszélni, mégis...Azt hiszem, csak saját magamat védem. Tudom, hogy rosszul fog esni, amit mond, hogy tényleg nem akarta. Éppen ezért megteszek mindent, hogy ne halljam. Hogy ne pont az Ő szájából halljam. Könnyebben elviselek egy igent vagy egy nemet, mint ezt.

- Egyik sem.

Ránéztem. Ó ugyanúgy előre bámulva sétált mellettem könnyedén.

- Hm? - kérdeztem megint felvont szemöldökkel.

- Nem értem, miért vagy ennyire kiakadva tőle, amikor te magad kérted.

- Micsodát?

- Ne vágj már olyan értetlen képet...Te magad kérted, hogy csókoljalak meg, akkor meg miért kerülsz, miért vagy velem ilyen?

- ...Én ugyan nem kértem ilyesmit!

- Dehogynem! Emlékezz, kérdeztem, mit szeretnél hálaként. Te pedig akkor mondtam magad elé, hogy „Csókolj meg”. Én meg megtettem. - mesélte, miközben a ház ajtaját próbáltam meg kinyitni a kulccsal. De amikor a végére ért, és lenyomtam a kilincset, onnantól kezdve kővé dermedtem.

...Micsoda? Ez nem lehet igaz. Én...Tisztán emlékszem. Kérdezett. De nem válaszoltam semmit, csak gondolkodtam...Vagyis...Én...Hangosan gondolkodtam akkor?! Ezt nem hiszem el!! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?! Akkor azért...De várjunk csak...Csakis azért…

- Aha, értem, így már világos. - vigyorogtam rá, mire ő meglepetten figyelt.

„Ne...”

- Már érteeeem!!

„Nem...Miért csinálom ezt?”

- Szóval, Kentin, te csak azért csókoltál meg, hogy visszafizesd az én kis kedvességemet, ugye? - mosolyogtam továbbra is.

„Miért mondok ilyeneket? Az ég szerelmére, Alexy, ne védd már magad...”

- Igen, így már sokkal logikusabb! - röhögtem, csak azt nem vettem észre, hogy hiába tartom a látszatot, fáj. És ez csak akkor tűnt fel, mikor két könnycsepp a semmiből lepottyant.

- Alexy… - hallottam a fiú hangját, mire gyorsan megtöröltem a szemeimet.

- Semmi gond, tényleg! - bólogattam. Nincs okom haragudni rá, ő csak azt tette, amit kértem tőle. - Elvégre, tudhattam volna, hogy nem csókolnál meg önszántadból egy ilyet, mint én. - szipogtam.

- Na jó, ebből elég legyen! - nyitotta ki az ajtót, és belökött.

Elkerekedett szemekkel néztem fel rá.

- Kentin, te meg…

- Hallgass már végig! Azt hiszed, csak úgy önszántamból megcsókolnék bárkit is, ha arra kér?! Tévedsz. Csak úgy téged sem csókoltalak volna meg, ha nem kedvelnélek.

…

„Csak úgy téged sem csókoltalak volna meg, ha nem kedvelnélek.”

…

„...ha nem kedvelnélek.”

…

- ...Kentin, te…

- Ezt próbáltam elmondani. - túrt a hajába. - Érted már végre?

...Már hogy érteném? Hogy kérdezhet ilyet? Egyszerűen nem tudom elhinni...Ez a srác tényleg...Kedvel engem…?

Kentin kimondta…Tényleg szeret engem!

Könnyekkel küszködve bólintottam, és bár homályosan láttam ugyan, úgy tűnt, mosolygott.

- Ugyan már. - tett egy lépést felém, majd szorosan átölelt. Az a kellemes dezodor illat keveredett a samponjáéval, pontosan ugyanezt éreztem az első napon is a tornateremben. Ugyanezt, csak most ezerszer jobban esik bárminél. Én is átkaroltam, hátánál összegyűrve az ingjét. Talán lehetetlen kérés...De nem lehetne, hogy ez a pillanat örökké tartson? Hogy mindig ilyen közel érezhessem őt magamhoz és a szívemhez, vagy akár még ennél is közelebb?

Enyhít a szorításán, így én is ezt teszem. Kicsit eltávolodva tőlem, egyenest a szemeimbe néz, kezét felemeli, tenyerével pedig végigsimít a kipirult arcomon.

Forróság önti el a testem, a szívem kalapálását is érzem, egy könnycsepp pedig ismét leszökik, miközben Kentin a száját az enyémhez nyomja.

 

Boldog vagyok. Nem hiszem el, hogy voltam képes arra, hogy olyan távolságtartó legyek vele. A szavakat szeretném visszavetíteni magamban, amiket az előbb mondott, de nem tudom. A mostani pillanatnyi boldogság mellé nem fér, nem tudná feldolgozni a szívem.

 

De az egyetlen, ami így újra átgondolva mégis zavar, pontosan az, ami a boldogságom kezdete is.

„Csak úgy téged sem csókoltalak volna meg, ha nem kedvelnélek.”

...Akkor mi a magyarázat arra, hogy a második napon, miután bevallottam neki a dolgot, a folyosón csókolóztak Amberrel?