1. fejezet - BEFEJEZETT - HIVATALOS

A nevem Alexy. Tulajdonképpen egy teljesen átlagos srác vagyok...A homoszexuálisok szemszögéből nézve legalábbis biztosan. Igen, én is az vagyok. Nincs vele problémám, bele kellett törődnöm már kisebb koromban, hogy mindenki elutasít vagy kiközösít emiatt, hiába a genetika a hibás. Az egyetlen, aki mindig is szokásosan bánt velem, Armin. Ő az ikertestvérem. Ellenben velem, ő teljesen „normális”, bár komoly kapcsolata nincs, maximum a PSP-jével. Mindketten ugyanabba az osztályba kerültünk, miután néhány hónapja átiratkoztunk szüleink válása miatt a Sweet Amoris Gimnáziumba. Ott igazán szórakoztató minden, az idő gyorsan telik, és rengeteg barátra tettem szert, akik nem ítélnek el, mindig foglalkoznak velem, néha még a helyi plázába is elkísérnek.

A mai napot is a szokásos reggeli dolgokkal kezdtem: kikászálódás a puha ágyból, reggeli, fogmosás, fésülködés, majd ezt követően fél óra arra, hogy kiválasszam a ruhák közül a megfelelőeket. Oké...talán eltúlzom egy kicsit, de ilyen vagyok.

Armin velem ellentétben az utolsó tíz percben rendezi el magát, csak ennyi időt tölt a játékai nélkül egy nap. Még jó, hogy így sikerül minket megkülönböztetni, ha a haj-és szemszín nem éppen elég agyba véshető.

Mindketten hátunkra kapjuk a táskánkat, és kilépünk az ajtón. Már most milyen hamar beköszöntött a jó idő, pedig még csak most van a tavasz második hete… Nincs idő elbambulni!

A buszt így is majdnem lekéstük volna, de valami égi csoda folytán egy perccel később érkezett.

Így az iskolában mi is ennyi idővel később lépkedtünk a folyosón.

„Lássuk csak...B tanterem, történelem óra.” - mondtam magamban és körbevizslattam, hátha meglátok egy osztálytársat.

Nem útbaigazítás miatt, hiszen már elég idő volt ez a három hónap, hogy megjegyezzem, mit hol találok. Egyszerűen csak jó lenne valakit üdvözölni. Még azt sem bánnám, ha hirtelen belépne a főbejáraton egy új diák. Egy igencsak magas, terepnadrágos srác, bakancsban, fehér ingben. Smaragdzöld szemekkel, barna, kissé összekuszált hajjal, ami tökéletesen dob egyet rajta…

Várjunk csak!

...Hiszen én épp azt mondom, amit látok!

Nézek magam elé. Bámulom őt. A srácot, akit még soha nem láttam, akinek a nevét sem tudom.

„Ki lehet? Mit akarhat? Egy új diák? Melyik osztályba kerül? Egyáltalán miért foglalkoztatnak engem ezek a kérdések?” - zavarodtam össze.

Láttam, ahogy egyre közeledik felém, minél inkább csökkent köztünk a távolság, annál jobban hallottam az egyenetlen szívdobbanásaim. Nyeltem egyet, mikor karjaink súrolták egymást, a srác pedig haladt tovább. Utána néztem.

Mi történik?

- ...így országunk ismét komoly fejlődésen esett át. - írt a táblára Mr. Faraize immáron negyven perce.

Nem mintha tudnám, vagy érteném egyáltalán, miről van szó. Nem foglalkoztat. Inkább azon gondolkodom, kit tudnék elráncigálni a kedvenc ruhaboltomba. Talán ráveszem Irist. Kedves lány, biztos, hogy nem mondana nemet, ha nincs valami dolga. Az iskolai kórus mostanában nem annyira elfoglalt, így talán lesz is ideje rám. Meg is hálálnám neki, egy különleges öltözékkel, múltkor is azt mondta, jó ízlésem van, akkor miért ne?

...Csak az a baj, hogy amint ezt eldöntöttem magamban, és rábólintottam, vissza is kalandoztam az első témámra, amin már az érkezésem első perceitől agyaltam; a barna hajú srác.

„Pfh! Egyáltalán miért érdekel ennyire?! Biztos csak azért van, mert izgatott lettem, elvégre ha nem járt még itt, új neki ez a környezet. Biztos ugyanazt érzi, amit én az első napomon, szóval most egy kis időre „rokonlelkemnek” fogom tekinteni. Ennyi, semmi több!” - beszéltem meg magammal. Megbeszéltem, mi?...Vagy inkább csak bemeséltem.

„Lényeg a lényeg, inkább a tananyagra kéne koncentrálnom!”

...Mondom ezt most, amikor épp meghallom a csengő hangját. Oké, akkor majd a következő órán, nem gond, Alexy!

Bár tudnám, mikor lettem ennyire elkalandozgató. Jellemátalakuláson esek át?

„Felejtsd el, felejtsd el, felejtsd el...” - lovagoltam még mindig ezen a témán, miközben kiléptem az osztályterem ajtaján. A földet bámultam, ennek köszönhetően sikeresen bele is ütköztem valakibe.

- Bocsánat! - szóltam egyből, aztán felnéztem az illetőre.

Ezek után jött a hatalmas sokk. A smaragdszemű fiú ott állt előttem, teljes életnagyságban. De még milyen nagyságban…! Mit eszik ez?!

Ilyenkor örülök legalább annak, hogy először kértem elnézést, minthogy megnézzem, ki az. Érzem, hogy csak dadogás lett volna az egész. Sikerült elkapnom a pillantását, majd halvány mosoly kíséretében megszólalt:

- Nem gond.

„Milyen helyes a hangja! Totál illik hozzá, és...”

He? Miről beszélek?

Elkaptam a tekintetem és futólépésben haladtam a folyosón.

- Hé, Alexy – üdvözölt drága testvérem amikor odaértem hozzá, ő épp egy üveg vizet tartott a kezében. Már majdnem szájához emelte, amikor elkaptam tőle, és egyenest az arcomba öntöttem. Hideg. Ez hideg. Így jó. Le kell higgadnom, mi a francot művelek?!

- Mit csinálsz?! - kérdezett rá ugyanarra Armin, csak ő a „leöntöttem-magam” értelemben.

- ...Tollas lett az arcom. Így most már lejött. - nyújtottam felé a már csak félig teli műanyagüveget. A szemembe lógó hajtincsről csepegett a víz, de legalább a halovány vörösségem – mert bizony éreztem, hogy volt – legalább elmúlt. Az már más kérdés, hányan röhögték el magukat körülöttem. Ha így folytatom, bolondnak fognak titulálni, én már most kezdem magam annak tekinteni.

Osztályfőnöki. Ez az az óra, ahol semmit az ég világon nem kell csinálni, így volt is időm lehiggadni. Néhány perc. Mert aztán kinyílt a tanterem ajtaja. Mint mindig, amikor ez történik, ezúttal is mindenki oda fordította a fejét. Na, vajon ki lépett be rajta? Vajon ki?

„Ebben a padban fogok elhalálozni.” - takartam el az arcomat, pedig legszívesebben megfejeltem volna ezt a kemény fát itt előttem. Miért történik ez velem? Ez a sors. Eddig normálisan elvoltam, most pedig bűnhődnöm kell.

- Egy új diák iratkozott az iskolánkba. - jelentette ki az osztályfőnök. Igen, igen, persze, ezt már ismerem. Pontosan ezeket a szavakat mondta, amikor a testvéremmel jöttünk ide, csak többes számban. - Mától kezdve ő is az osztálytársatok.

„Micsoda? He? What?” - kerekedtek el a szemeim. Neeee, ne! Menjen az A osztályba! Ne hozzánk! Pont ide?! Oké...ez nekem sok lesz. Ki kell mennem a mosdóba.

Felemeltem a kezem, hogy végre kiléphessek innen egy kis időre, de minden szem rám szegeződött.

- Alexy? Remek! - mosolygott a középkorú férfi.

- M-Mi remek? - próbálkoztam meg a kérdéssel, hátha nem néznek hülyének, de megint hahotában tört ki mindenki. Nem értem. Az a remek, hogy jelentkezem, mert klotyóra akarok menni? Az aztán tényleg nagyon remek…

- Azért jelentkeztél, mert körbe szeretnéd vezetni Kentint, nem igaz?

Nanana, lassítsunk egy kicsit. Kentin? Szóval ez a neve...De én nem is hallottam, hogy feltették volna a kérdést, mikor volt ez?

...Minden esetre ha azt mondom, hogy én csak a dolgomat akarom elvégezni, végképp kiakadna mindenki, a srácnak meg nem hiszem, hogy kellemes érzés lenne. Azt hiszem, megástam a saját sírom.

- Igen, persze… - szegeztem a tekintetem a padra.

„Túl fogom ezt élni?!”

*pár órával később*

Itt Alexy, ismételten. Innen jelentkezem az iskola kinti pályájáról, ahol épp futjuk keményen a köröket, Boris eléggé bekeményített az utóbbi hetekben, és mivel látta, milyen jó idő van, alkalmasnak is találta a kinti „tevékenységekre”, ami nem áll másból, mint húsz kör futásból. És ez a bemelegítés?! Ezalatt az óra alatt lefutom talán a bemelegítés felét! Kizárt, hogy megcsináljam. Főleg így, hogy teljesen máshol jár az eszem.

...Hiszen alig fél órám maradt, hogy eldöntsem, milyen sorrendben mutassam meg Kentinnek a tantermeket. Ő az új srác, egyszerűen fogalmam sincs, mi az, ami érdekli őt! Egyáltalán mit kérdezzek tőle? Sőt, ha már itt tartunk, biztos, hogy kérdezősködnöm kéne? Inkább csak elhadarom mindenről a lényeget, és kész! Mielőbb szabadulni szeretnék a társaságából már most!

Na, nem azért, mert nem kedvelem…

...De mintha a közelében összezavarodnék, a szívem más ütemen kezdene dobogni, az arcom pedig halvány vörös színre váltana…

„NEM, NEM, NEM! Ilyen nincs! Hiszen csak képzelődök!” - jöttem már megint a szokásos dumámmal. Szokásos, mert ezalatt a pár óra alatt folyamatosan ezzel próbáltam megnyugtatni magam. Sikertelenül.

- Alexy! Mit csinál?! - hallottam meg a tanár úr hangját. Mostanában elkezdett minket magázni, de hogy miért, az hatalmas rejtély.

He?

Körbenézek, az előttem kocogók hátrakémlelnek, néhány perce mintha még nem lettek volna ilyen sokan, tisztára mint egy csorda. Én pedig ebben a pillanatban veszem észre, hogy ebből a kis húszfős csordából hiányzok, ott kullogok hátul, amit pedig teszek, igencsak messze áll a futástól vagy épp a kocogástól. Mikor kezdtem én el sétálni? Jobban oda kéne figyelnem…

De nem tudok. Ott van. Látom. Boris hatalmas, izmos teste mellett is annyira magára tudja vonni a figyelmem pusztán a semmittevésével, hogy meg tudnék őrülni tőle. Azért mert annyira helyes és megvannak az adottságai, vagy azért, mert rá akarok jönni végre, hogy mi folyik velem.

Előtte futok el. Ez a töredéknyi pillanat is éppen elég ahhoz, hogy megérezzem az illatát, ami...egész kellemes. Próbáltam nem tudomást venni róla, de a kimelegedésem miatt könnyedén foghatom a tesi órára is a piruló arcom. Pár méterrel messzebb járok, csakhogy még így is meghallottam a mély, ugyanakkor lágyan csengő hangját:

- Beszállhatok én is? - kérdezte. Bizonyára Boristól érdeklődött.

- Ez a beszéd, fiam! - örült meg neki egyből a férfi. - Látszik, hogy katonai iskolában töltötted a mindennapjaid!

„Katonai iskola?”

Így már megértettem, miért tűnik annyira edzettnek, még úgy is észre lehet venni, hogy ing takarja. Az ilyen iskolákat nem lehet valami könnyű elvégezni, én valószínűleg már az első napon kipurcannék, hacsak meg nem mentenek, és hazavisznek. Kitartó srác lehet…

- A körbevezetéssel kapcsolatban… - szólalt meg, akkor vettem csak észre, hogy közvetlenül mellettem szalad.

Nem viccelek, megijedtem. Tényleg olyan érzésem van, hogy meg vagyok átkozva, és minden alkalommal, mikor alig vagyunk egymástól néhány centire, furcsán érzem magam. Olyan, mintha valami belülről figyelmeztetni próbálna, hogy ne tegyek semmit. Másrészről pedig mégis természetesen szeretnék vele viselkedni. A barátja szeretnék lenni, ahogy mindenki másnak. Segíteni, hogy beilleszkedjen, jól érezze magát. És én is jól érezzem magam...vele.

„Jesszus, szedd már össze magad!!” - jegyzem meg magamban megint, csak ne járnának mindig máshol a gondolataim, már megtanulhattam volna ez idő alatt, hogy sosem járok így jól.

Mint ahogy most sem.

Talán a sokk miatt kaptam a barna hajú fiú felé a fejem, nem hittem el, hogy ő az. A feladatról – avagy a kötelező futásról – pedig megfeledkeztem, így történt, hogy megbotlottam a saját lábamban.

„Három...kettő...egy...becsapódás!” - számolok vissza magamban, mert tudom, mi jön. Lehunyom a szemeim, és csak reménykedni tudok abban, hogy az aszfalttal való találkozásom nem lesz túlságosan komoly.

De ehelyett csak egy puha érintést érzek a mellkasomon, és tudom, hogy egy helyben maradtam, épségben. Lassan ráveszem magam, hogy óvatosan megnézzem, mi történt. Pislogtam párat, hogy felfoghassam a helyzetet.

- Jól vagy?! - kérdezett Kentin aggodalmasan.

„Ő most tényleg...megmentett engem?”

- Izé...Azt hiszem. - bólogattam még mindig ugyanabban a helyzetben. A keze még mindig tartott engem, de amint felfigyeltem erre, rögtön talpra is álltam. Még hogy neki is kellemetlenséget okozzak, azt ugyan nem, inkább kihagyom!

Azt hiszem, most már tényleg jövök neki eggyel…

- Ha azt gondolja rohadt vicces az, hogy kiköhögve a tüdőnket futunk a kibővített pálya körül, hát téved! - idegeskedett Castiel az öltözőben, mint mindig.

Na ugye, hogy megmondtam...Senki nem végzett. A húszból nekem lett végül tizenöt, nem is voltam annyira lemaradva a többiektől. Büszke nem leszek magamra, még majdnem össze is törtem magam. Ami persze nem történt meg. Mert ott volt ő.

„Báááár, ha úgy vesszük, épp miatta történt volna meg az egész! Így van, igen! Ha nem ijesztett volna meg annyira, biztos, hogy úgy is épségben megúsztam volna!”

...Meg a francokat! Amilyen idióta vagyok, néztem volna tovább a srácot addig, amíg egy kocsi áment nem üzent volna nekem.

Mégis várhatott volna arra, hogy elessek. Érdekes jelenet, valószínűleg mások sem segítenének ilyen helyzetben, inkább csak röhögnek a szerencsétlenen. Ő is tehette volna ezt, mégsem tette. Egyetlen kezével tudott rajtam segíteni. A tenyeréből mintha áradt volna a melegség, és miközben a mellkasomon nyugodott, ez átáramlott a testembe. Hiába voltam kimelegedve, kellemes volt. Ha egy szóval kéne jellemezni, amit akkor éreztem: biztonság. Vajon mindig megvédene, ha azt kérném tőle? Miért akarom egyáltalán, hogy máskor is ezt tegye? Azt szeretném, ha megint hozzám érne?

Nem lehet...

- Lenyűgözően hatalmas ez a gimi. - füttyentett egyet, mikor a biológia tanterem felé vettük az irányt.

- Igen, nekem is idő volt megszokni, szinte ugyanez volt a reakcióm, amikor engem vezettek körbe. - meséltem felszabadultan.

A feszültségem szinte teljesen elmúlt. Minél többet beszéltünk, annál inkább feloldódtam. Pedig nem gondoltam, hogy ez lesz. Oké, az elején bejött a jóslatom, olyan voltam, mint aki karót nyelt, mégis mintha ezt Kentin megérezte volna, rögtön tette fel nekem sorra a kérdéseket, talán ezzel akart biztatni. De honnét tudhatta? És honnan jöttek azok a kérdések? Olyan volt, mint aki begyakorolta az egészet…

- Te is év közben érkeztél? - nézett felém, kezeit pedig a terepszínű nadrágjának zsebeibe csúsztatta.

- Igen, alig néhány hónapja. De nem kell aggódnod, elég jó kis társaságba kerültél, itt mindig történik valami! - nevettem.

Már egy ideje rá akartam kérdezni erre a katonai iskolás dologra. Érdekel. Bár nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit nagyon élvezne az ember, inkább későbbre kéne hagynom…

- Hát, tényleg másabb, mint a katonai suli.

Oké, akkor nem hagyom későbbre...

- Milyen volt? - piszkáltam az ujjaim séta közben. Ha ilyen könnyen szóba hozza, csak nem lehetett olyan rémes.

- Rémes volt.

Oké, akkor rémes volt…

- Mármint… - folytatta egy torokköszörülés után. - El tudtam viselni, de az elején elég nehezen ment. A mindennapos edzések viszont jót tettek. - fejezte be vidámabb hanglejtéssel.

Már csak a tornaterem volt hátra. Olyan sok téma nem jött szóba, többnyire csak az iskoláról beszéltünk, és már engem is meglepett, ez alatt a kevés idő alatt mennyi minden az agyamba égett. Mégiscsak jól sült el, hogy nekem kellett körbevezetnem Kentint. Rosszabbra számítottam.

- Wow, zseniális. - szólalt meg, miután befejeztem a mondandóm. Ennél többet már biztos nem tudnék fecsegni. - Kössz a körbevezetést. De azt hiszem még így is kell néhány hét, amíg mindennek pontosan tudni fogom a helyét. - vigyorodott el.

Mi ez a vigyor? De most komolyan...Így még nem láttam.

A lemenő nap sugarai bevilágítottak a hatalmas, visszhangzó tornaterem ablakain, így alaposan meg tudtam figyelni a velem szemben álló srác arcát. Annyira illenek hozzá a szemei. Mintha csak annyit tudnék rá mondani, hogy tökéletes. Semmi extra. Átlagos, mégis különlegesnek tűnik. És talán éppen emiatt volt annyira zavaró az egész vele töltött idő alatt a hangosabb szívdobogásom. Próbáltam róla megfeledkezni, de hiába voltam annyival bátrabb, nem hagyott nyugodni.

- N-Nincs mit! - szaladt ki a számon dadogva. Ha túl sokáig bámulom, az gyanús lesz. Nem csak nekem lenne zavarba ejtő.

- Akkor azt hiszem, én megyek is. Várnak otthon. Heló. - fordított hátat.

Kedves. Még ha valóban nem is szeretne itt maradni tovább, akkor is annyira megnyugtatóan közli. Nincs több ideje. Tudom, megértem. Csak...valahogy viszonozni szeretném a mai kedvességét. Ahogy megmentett engem. Nem hiszem, hogy sok mindent tehetnék érte, de...de kezdetnek…

- Én… - ragadtam meg két ujjammal a hátánál az ingjét. - Köszönöm, hogy...megmentettél. Még tesi órán. El is törhetett volna valamim… - nyeltem egy hatalmasat.

Úgy érzem, lángol a testem. Zavarban vagyok. Kezdem elhinni, hogy ennek valóban Kentin az oka. Nem szabadna erre gondolnom, mégis ez tűnik a leglogikusabb magyarázatnak. Egyetlen nap után többre nem lennék képes. Az pedig a minimum, hogy valahogyan meg fogom ezt hálálni neki…

- Ugyan már, ne aggódj. - fordult felém, kezét felemelve pedig beletúrt a hajamba, és kicsit összekócolta.

Megint érzem. Ugyanaz a melegség, csak talán most még erőteljesebben. Mert ezúttal nem aggodalom tükröződik a hangjából közben, hanem higgadtság és boldogság. Ugyanilyennek szeretném látni mindig. Minden alkalommal, amikor velem beszél. A ritka alkalmak során, amikor hozzám ér, vagy kimondja a nevem.

Lehunytam a szemem. Észrevétlenül vettem egy mély levegőt. Magamba szívom ma utoljára az illatát, most, amíg még ilyen közel van hozzám.

- Aztán vigyázz magadra hazafelé menet. - küldött felém egy vigyort miután hátrébb lépett.

- Te is, ki tudja, talán ezúttal veled történik meg hasonló. - nevettem el magam. - Szia. - intettem.

Olyan boldog vagyok. Kentin látszólag jól érezte magát velem. Ennek annyira örülök...Szeretnék még több ilyen alkalmat, amikor ketten elbeszélgethetünk.

- Hát te meg hol voltál ennyi ideig? - „köszöntött” Armin amint beléptem a házba.

Jé, nem játszik! Most csak a TV előtt ül. Ezután fog esni a piros hó?

- Kukutyinban voltam a zabhegyezés versenyen. Mégis szerinted hol? Kentinnel voltam, nem rémlik? Nekem kellett körbevezetnem a gimiben. - álltam az egyik lábamon, míg másikról a cipőmet próbáltam leerőszakolni.

- Ilyen sokáig tartott?

- El sem hinnéd, de tényleg hatalmas az iskola. - bólintottam. - Tudod, mint amikor nekünk mutattak meg mindent.

- Na ja. Több, mint háromnegyed órát kellett Assassins Creed nélkül töltenem! - kezdett bele a panaszkodásba.

- Most, hogy mondod...Hogyhogy nem nyomogatod azt a cuccot?

- Cuccot? - kérdezett rá összeráncolt homlokkal, de folytatta, ezt inkább ezúttal elengedte. - Várom, hogy csinálj valamit enni.

- Ja, hogy már megint én csináljak neked kaját? - vontam fel a szemöldököm.

Nem vagyok a legjobb szakács, de elég sok mindent sikerült megtanulnom. A szüleink fizetik a lakást, mi pedig próbálunk éldegélni, mindketten a magunk módján. Általában tényleg én tevékenykedek a konyhában. De hogy Armin soha nem tud hozzányúlni odabent bármihez is, az már kezd az idegeimre menni.

- Azért egy „Köszönöm.” kijárt volna. - mondtam utólag, mikor már kilépett a fürdőszobából.

- Köszönöm. - szólt unottan. Na, ez a beszéd, drága testvérem!

Még ez sem tudja elrontani a jókedvem. Egy csodás háromnegyed órát töltöttem el Kentinnel. Annyira jó társaság! Mégis a közelében mást érzek, mint a többieknél. De miért?

...Minden esetre, van még időm, hogy ezt kiderítsem.

Addig is lehunyom a szemeim, magamra húzom a takarót, és úgy alszom el, hogy felidézem a pillanatot, amikor gyengéden összekócolta a hajam.